Az utolsó vacsora ...

"Amikor Leonardo da Vinci fejében megszületett a kép, nagy kihívással találta magát szemben: Jézus képében a Jót kellett megfestenie, a Rosszat pedig Júdás testesítette volna meg, aki a vacsora alatt határozta el, hogy elárulja barátját. A festő tehát addig nem folytatta a munkát, amíg nem találja meg a megfelelő modelleket a képéhez. Egyszer éppen egy kórus előadását hallgatta, amikor az egyik fiúban felfedezte Krisztus tökéletes képmását. Elhívta a műtermébe, ahol rengeteg tanulmányt és vázlatot készített az arcáról. Eltelt három év. „Az utolsó vacsora” már majdnem kész volt, de Leonardo még mindig nem találta meg az ideális modellt Júdás alakjához. A bíboros egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy azonnal fejezze be a freskót. Már jó ideje kereste a megfelelő arcot, amikor végre megpillantott egy idő előtt megöregedett fiatalembert, aki részegen, rongyokban hevert az árokban. Nagy nehezen rávette a segédeit, hogy azonnal vigyék el a templomba, mert arra már nem volt idő, hogy vázlatokat készítsen róla. Odacipelték hát a koldust, aki azt sem tudta, mi történik vele. A segédeknek kellett állva tartaniuk, amíg Leonardo lemásolta a kegyetlenség, a bűn és az önzés vonásait, amelyek olyan jól kirajzolódtak a férfi arcán. Mire befejezte, a koldus végre kissé magához

tért, kinyitotta szemét, és megpillantotta a festményt. Szomorú csodálkozással szólalt meg: „Én már láttam ezt a képet!” „Mikor?” - kérdezte a megdöbbent festő. „Három éve, mielőtt elvesztettem mindenemet. Akkoriban egy kórusban énekeltem, nagy álmokat szőttem, és a művész úr felkért, hogy legyek Jézus modellje."

Szeretettel

Angyal