A JEL ...

A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé… Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő a sem írt nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog az életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!!

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

(Bruno Ferrero nyomán)

Szeretettel
Angyal

Hol a mennyország ?

Egy vándor, aki a boldogságot és a tökéletességet kereste egész életében, az útja során eljutott egyszer egy csodálatos völgybe, ahol az erdő közepén egy kis hegyi tó csillogott. A közeli faluban élő emberek azt mondták, ez a hely a mennyország kapuja, és ha valaki kitartóan és jól figyel, akkor itt meghallhatja az angyalok énekét, és egy kis időre bepillanthat a mennyországba.

A vándor úgy érezte, mindenképpen át akarja élni ezt az élményt, és addig fog a tó partján maradni, amíg ez nem sikerül. Letelepedett hát, és ettől kezdve szinte egész idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghallani az angyali éneket, és meglátni a kaput.

Nagyon figyelt, nagyon koncentrált, de minduntalan megzavarta őt természet mozgása, a napsütés, a felhők elsuhanó árnyéka, a virágok színe. Próbálta behunyt szemmel, de akkor is csak a madarak hangja, a szél zúgása jutott el hozzá, nem az égi ének.

Kitartó volt. Kerek egy évet töltött el a tó partján, de nem járt sikerrel. Be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné, nem képes meglátni a mennyországot. Szomorúan eldöntötte, hogy a következő nap továbbindul.

Az utolsó nap leült a szokott helyére a tóparton, és körülnézett, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Rácsodálkozott a körülötte viruló táj szépségére, külön-külön megnézte a tarkálló virágokat. Elmélyülten hallgatta a szél zúgását, a sokszólamú madárdalt, – és egyszer csak döbbenten hallotta meg a hangokból összeállva az angyalok énekét.

Ámulva nézett körül, és most már látta mindazt, ami egy éve ott hevert előtte: a mennyország kapuját. És ahogy a szél fodrozta a tó vizét, amelyen szikrázott a napfény, ahogy a felhők árnyéka végigsimította a földet : meglátta magát a mennyországot.

Csak ült, megrendülten, és hosszan nézte a csodát. Aztán fogta a már összecsomagolt holmiját, és visszaballagott a faluba. Vett egy kis földet, és házat épített rá.

Tudta, hogy nem kell tovább vándorolnia. Amit keresett, azt már megtalálta.

 

Köszönettel Zsókának ...

Szeretettel

Angyal

A Szeretők ...

Az, amit mi szerelemnek nevezünk, valójában az emberi kapcsolatok teljes spektruma - a földtől egészen az égig. A legalsóbb szinteken a szerelem nemi vonzerő. Sokunk megragad ezen a szinten, mert társadalmi neveltetésük mindenféle elvárásokkal és elfojtásokkal terhelte meg nemiségünket. A legnagyobb probléma a szexuális szerelemmel az, hogy soha nem lehet tartós. Csak ha elfogadjuk ezt a tényt, leszünk képesek ünnepelni a szexualitást azért, ami valójában - akkor örömmel üdvözöljük, ha megtörténik, és hálával búcsúzunk tőle, ha elmúlik. Így ahogy egyre érettebbé válunk, lassan képesek leszünk megtapasztalni a nemiségen túli szerelmet, és tisztelni a másik páratlan egyéniségét. Lassan megértjük, hogy partnerünk gyakran csak visszatükröz minket: mélyebb énünkből feltűnő, eddig ismeretlen arcainkat tükrözi vissza felénk, és ezzel segíti kiteljesedésünket. Ez a szerelem szabadságon alapul, nem pedig szükségen és elvárásokon. Szárnyai egyre magasabbra és magasabbra emelnek minket a mindent Egyként megélő egyetemes szerelem felé.

"Három dolgot kell megjegyezni: a legalacsonyabb szintű szerelem a szex; ez a fizikai szint. A szerelem legmagasabb szintű megnyilvánulása pedig az együttérzés. A szex a szerelem alatt helyezkedik el, az együttérzés pedig fölötte: a szerelem épp középen van. Nagyon kevés ember tudja, hogy mi az a szerelem. Az emberek kilencvenkilenc százaléka sajnos azt hiszi, hogy a szex a szerelem. Pedig nem. A szexualitás állatias. Természetesen ott rejtőzik benne a lehetőség arra, hogy szerelemmé fejlődjön, de az önmagában még nem szerelem, pusztán egy lehetőség... Ha éberré, tudatossá és meditatívvá válsz, akkor a szexualitásodat szerelemmé tudod változtatni. És ha a meditációd teljessé, abszolúttá válik, akkor a szerelem együttérzéssé alakul. A szex a mag, a szerelem a virág, az együttérzés pedig az illat. Buddha definíciója szerint az együttérzés az szerelem plusz meditáció. Amikor a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség; amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra, hogy pusztán az adás öröméért adjon - akkor add még hozzá ehhez a meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az együttérzés fölött semmi nem áll..."

Szeretettel

Angyal

Bizalom...

Ne vesztegesd az életed olyan dolgokra, amiket nem tarthatsz meg. Bízz az Életben. Csak akkor leszel képes elhagyni a "tudást", csak akkor tudod félretenni az elmédet, ha bízol.

A bizalommal pedig valami óriási dolog tárul fel előtted. Akkor az életed többé nem közönséges élet: isten teljesen feltölt és eláraszt. Amikor a szív ártatlan, a falak pedig eltűntek, összekapcsolódsz a végtelenséggel. Nem érzed magad becsapottnak; nincs semmi, amit el lehetne tőled venni.

Amit el lehet tőled venni, az meg sem érdemli, hogy megtartsd. Amit pedig nem lehet tőled elvenni, azért miért aggódnál? - azt senki nem veheti el tőled, az lehetetlen. A valódi kincset nem veszítheted el...

Szeretettel

Angyal

A lepkevadász ...

... A lepkevadász, csak ült és várt, miközben csodálta a teremtményeket melyek körülvették.

Birtokolni akart és mohó pillantásokkal nézte, kereste a megfelelő példányt.

Amikor megtalálta, könny szökött a szemébe, mert ő szebb volt mindközül, erősebb és nagyobb, mint a többiek.

Tudta a következő pillanatban már megkaphatja, tudta, ha megszerzi, azonnal örökre el is veszíti.

Várt és hallgatta a szíve dobbanását ... próbálta érezni mit súg neki ...

- Ne, ne vidd el, hagyd, hogy éljen ... hagyd, hogy boldog legyen ... élvezd és legyen tiéd örökre röptének pillanata. Ne mozdulj ... várj, a csendben, és a békében rád talál.

Talán felfigyel az újra, az ismeretlenre ... miközben megérint, szíved mélyéig átjár a szerelem.

Az a szerelem, melyet csak az érez, aki anélkül szeret, hogy birtokolni akarna.

Örök szeretettel a legkedvesebb LEPKEVADÁSZNAK akivel valaha találkoztam :)

Angyal

remény ... reménynek

... reményt adni valakinek, mikor már minden remény elveszett?

Igen ez pontosan az a pillanat amikor csak állsz, visszafojtod a lélegzeted, felemel egy kar, egészen az égig... érzed a téged körülvevő egységben azt a tökéletes rendet, amely ha elfordítod a fejed és elhúzod a kezed, soha nem talált volna rád.

Régen jártam itt, csend volt, nem azért mert nem volt mit mondanom, csak vártam, hagytam, hogy menjen minden a maga útján... nem sürgetve semmit és senkit...

De itt vagyok ....

Újra és újra :)

Szeretettel

Angyal

Az ideális TÁRS ...

Örök kérdés, mely öröktől fogva foglalkoztatja az embereket.

Idézet következik, mert magam sem írhattam volna meg szebben.

Szeretettel NEKED, ki itt vagy és olvasod az üzeneteidet :)

Köszönöm, hogy VAGY!

Angyal

... Minden ember keresi ideális társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták. Az ideális társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést. Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között létrejött kapcsolatról, s ebből a tényből az együttélésre és a szeretetre vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le. Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz ő az én számomra „kapu a belső Paradicsomhoz", amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell. A lélektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintjére rántanak le. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetővé.

Lelki társakként olyan szeretetben élünk, amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfejlődés távlatait nyújtja. Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és kövessem. Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam szabad maradok, anélkül hogy rá lennék utalva a másikra. Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell!

Egy ember egész életében az ideális partnert kereste. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor megöregedett, megkérdezte őt egy riporter, sikerrel járt-e a keresgélése, mire ő ekképpen válaszolt:

„Igen, megtaláltam az igazi párom. Amikor harmincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ő is az ideális partnert kereste!"

Mi is úgy járunk, mint ez az ember, keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia törvénye értelmében csak akkor, tudjuk magunkhoz vonzani az ideális partnert, ha előbb mi magunk válunk ideális partnerré. Így tehát az a társ, akivel e pillanatban éppen együtt vagyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy éppen azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális társak legyünk.

Rendre elkövetünk egy másik hibát is: kívül keressük a szeretetet - azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Tudattalanul gyermekkorunkba vágyódunk vissza, amikor szerettek minket, éspedig olyannak, amilyenek voltunk. Gondoskodtak rólunk, és biztonságban éreztük magunkat, érthető tehát, hogy a gondoskodásnak, a biztonságnak és szeretetnek ezt az érzését szeretnénk továbbra is megélni. Csakhogy nem kaphatok több szeretetet, mint amennyit magam képes vagyok adni. Az anyai szeretet az élet „előlege" volt, melyet felnőttként vissza kell fizetnem, mert csak akkor arathatok, ha már vetettem. A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz. Hagyjunk hát fel azzal, hogy a szeretetnek csupán egy részével törődünk, éspedig azzal, amit mi kapunk, és lássunk hozzá, hogy magunk is adjunk, hogy a szeretetben beteljesítsük magunkat, hogy magunk is igazi szeretővé váljunk ...

 

Az ÉLET SZÉP, mert az igazság SZABADDÁ tesz ...  :D