Minden szentek délutánja ...

Szikrázóan sütött az őszi napsugár, vörös és aranylevelek tengerében lépegetett és kereste a sírt. Időtlen idők óta nem járt már itt, és most sem volt biztos abban, miért is jött ide, de nyugalommal töltötte el a gondolat, ismerős minden.

Elnézte a sürgő forgó embereket, és azon gondolkodott, vajon hány ember tette már meg ugyanezeket a mozdulatokat mióta ez a temető létezik.

Voltak sírok, ahol egészen frissek voltak a koszorúk, és a föld is még csak pár napja fordult át, miközben magába fogadta egy ember testét.

Nem érzett áhítatot, de képzeletében bizony nagyon sokan jöttek mentek a halmok között. Ki tanácstalanul, ki mosollyal az arcán álldogált és tekintetük óvón kísérte a lányt, ki nem találta nagymamája sírját.

Pici lányként még szüleivel járt ide minden évben, mint egy szertartásként, és a halál, vagy a meghalt olyan fogalmak voltak, melyekre nem igazán talált akkor még magyarázatot.

Hívta és szólította nagymamát, segítsen, mert hisz olyan sok sír került ide azóta, s bizony ő is megnőtt, a távolságokat pedig emlékezetünk az idő haladtával megváltoztatja.

Kicsit elbizonytalanodott, mert biztos volt benne, hogy azonnal megtalálja, de türelemmel várt és élvezte az őt körülvevő csendet, és békét.

Aztán a következő pillanatban elindult és pár forduló után ott állt, az öreg diófa alatt és az orgonabokor mellett …

Félresöpörve a lehullott leveleket, amely alatt ott volt az a drága név, ki őt valamikor olyan nagyon szerette.

Mosolygott, és várt … hiszen csak ezért jött, hogy együtt lehessenek, ha csak percekre is, ha csak gondolatban is. Hiszen nagymama most is ott állt mellette, mint azóta minden egyes nap, mégis itt lenni és érezni a természet illatát, az elmúlást, ahogyan lassan minden megpihen igazán értékessé tette ezt a napot.

Leült és érezte az áldást, mely áramlik felé és mosolyában benne volt a szeretet, a tisztelet és a hála.

- Valamikor a nagymamám voltál és tudom szeretsz, azért jöttem ide, mert ezen a földön éltél egyszer, mert bármerre nézek a gyermekkorom tekint vissza a nap sugarából.

A hagyomány és a tradíció azt követeli, hogy minden évben idejöjjön, s mégis hosszú évek után most először érzi teljes bizonyossággal a szívében, hogy van értelme újraélni a boldog gyermekkor egy darabját.

Pillangó érkezik, és tánca jelzi, csoda van készülőben. Törékeny és oly rövid életének talán egyetlen olyan pillanata melyet egy nála sokkal nagyobb lény észrevett és ez a szívébe boldogságot hozott. Itt voltam és nem éltem hiába … mondhatná, ha beszélni tudna. De szavakra már nincs is szükség, hisz a világlélek dalba kezd, és mint egy gyönyörű szimfóniát fonja egymásba a történések sorozatát.

Ott ülnek ők, a lány és a nagymama, a jövő és a múlt a jelenben.

Most van … ősz van … csodás nap … és a gondolat, vagy az érzés szeretve vagy, öröktől fogva, örökkön át ……..

Szeretettel

Angyal

Jézus ...

"Azt szeretném elmondani neked, hogy amikor én éltem a Földön úgyanúgy éltem mint te vagy bárki más, csak hatalommal felkent képességem végett hitték az emberek és hiszik a mai napon is azt, hogy különleges ember voltam.

A Mindenségből jöttem közétek és ezért tudtam megtenni olyan dolgokat, úgynevezett csodákat, melyeket más ember akkor nem tudott. Szent szellem erejével áthatva életeket mentettem, megszabadítva az embereket a démoni megszállásoktól.

Az én életem rejtély volt és a mai napon is az az emberiség számára, mert Istent tiszteltek és hittek bennem. Atyám hatalommal bízott meg, de nem teljes önhatalommal, csak azt tehettem meg én is, amit ő engedélyezett nekem. Jézus Krisztus egy azon ember szellem volt, hús vér ember egy testben. Atyám erejével megáldva tettem csodatévő tetteimet. Amikor én gyógyítottam erőm hatszorosára növekedett. Atyámmal szemben én testet öltve életem meg földi létem. Atyám nem élt a Földön, de én igen, mint ember szellem.

Amit mondanak, hogy Krisztus szellem hazatért a kereszten és Jézus továbbélt a Földön az képtelenség, mert lelkem egy azon lélek volt mint Jézus, mint Krisztus. Jézus egységben élve élt Atyával és ezt nem lehet különválasztani. Erőmön felül nem cselekedtem és az ő engedélye nélkül sem. Amikor Démonokat űztem ő hétszerezte erőm. Hasonlóképpen, ahogyan ezt te teszed, mert csatorna vagy és eszköz nekem. Akkor én ugyanezt tettem, csak befogadó képességem hatalmas lévén, genetikai felépítésem különbözött, sejtjeim más felosztással léteztek. Iziász az én testvérem volt, ő ugyanazon képességgel rendelkezett. Sejtosztódás képességgel született arámiai József  fogantatásaként, de nem tudott olyan hatalmas erőt befogadni, mint amit én kaptam Atyámtól.

Azt az állítást, hogy két Jézus volt, azt megcáfolom, ezek fantázia szülemények, s nem kell helyt adni számukra. Az emberek kétezer év alatt nagyon sok mindent megváltoztattak, ezrével tették magukévá az evangélium tanát, csakhogy nagyon sok minden magyarázatra szorul ezen írásokban.

Azt mindig mondom neked és minden testvéremnek, hogy szeressétek egymást jóban, rosszban, de óvatosan kezeljétek a hitet és az őszinteséget. Legyetek jók, mint az angyalok és legyetek szerények, mert mindig ott ólálkodik az álnok körülöttetek, és maratlékává teszi a gyengét és a hitetlent."

Szeretettel

Angyal és az Égi Üzenetek ....

Maktub ...

"A piramisokról Santiago hallani sem akart. Az előző este óta nehéz és szomorú volt a szíve. Mivel a kincsért elmenni egyet jelent azzal, hogy el kell hagynia Fátimát.

– Elvezetlek a sivatagon keresztül – mondta az alkimista.

– Az oázisban akarok maradni – tiltakozott Santiago. – Már megtaláltam Fátimát. Nekem ő drágább, mint a kincs.

– Fátima a sivatag asszonya – válaszolta az alkimista. – Tudja, hogy a férfiaknak el kell menniük, hogy visszajöhessenek. Ő már megtalálta a kincsét: téged. Most azt várja, hogy te is megtaláld, amit keresel.

– És ha úgy határozok, hogy maradok?

– Az oázis bölcse leszel. Van elég aranyad, hogy sok juhot és tevét vegyél magadnak. Feleségül veszed Fátimát, s az első évben nagyon boldogok lesztek. Te megtanulod szeretni a sivatagot, s megismered mind az ötvenezer pálmát. Figyeled, hogyan nőnek és tanúskodnak az állandóan változó világról. És egyre többet fogsz érteni a jelekből, mivel a sivatag minden tanítók legjobbika.

A második évben eszedbe jut, hogy létezik a kincs. A jelek elkezdenek sürgetőleg emlékeztetni erre, te pedig igyekszel majd, hogy ne figyelj rájuk. Tudásodat csak az oázisnak és lakóinak hasznára fordítod. A törzsi vezérek hálásak lesznek neked érte. A tevék gazdagságot és hatalmat hoznak neked.

A harmadik évben is a kincsről és Személyes Történetedről fognak hozzád szólni a jelek. Éjszakákon át járkálsz majd az oázisban, Fátimából pedig szomorú asszony válik, mert magát okolja, hogy megszakítottad utadat. Te azonban szerelmet adsz neki, amelyet ő viszonoz. Eszedbe jut, hogy ő sosem marasztalt, hiszen a sivatag asszonya tud várni a férjére. Így nem fogod őt hibáztatni. De sok éjszakán keresztül járkálsz a sivatag homokjában és a pálmák között, s azt mondod majd, talán tovább kellett volna menned, jobban hinned Fátima iránti szerelmedben. Mert az, ami az oázisban tartott, saját félelmed volt attól, hogy nem térsz vissza. Ekkor a jelek azt fogják mutatni neked, hogy a kincsed örökre el van temetve.

A negyedik évben elhagynak a jelek, mert nem akartál hallgatni rájuk. A törzsi vezérek megérzik ezt, és megfosztanak tisztségedtől. Ekkor már gazdag kereskedő leszel, sok tevével és rengeteg áruval. De hátralévő napjaidban a pálmák között és a sivatagban fogsz bolyongani azzal a tudattal, hogy nem teljesítetted be Személyes Történetedet, és most már túl késő van hozzá.

És nem fogod megérteni soha, hogy a szerelem az embert sosem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történik, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amely a Világ Nyelvén szól.

Az alkimista eltörölte a fölrajzolt kört, s a kígyó fürgén eltűnt a kövek között. Santiagónak eszébe jutott az üvegárus, aki mindig szeretett volna elmenni Mekkába, meg az angol, aki egy alkimistát keresett. Arra a nőre

gondolt, aki bízott a sivatagban, s a sivatag egy napon elhozta neki a férfit, akit szeretni vágyott."

A fény harcosa ...

“Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.”

Szeretettel

Angyal

Az utolsó vacsora ...

"Amikor Leonardo da Vinci fejében megszületett a kép, nagy kihívással találta magát szemben: Jézus képében a Jót kellett megfestenie, a Rosszat pedig Júdás testesítette volna meg, aki a vacsora alatt határozta el, hogy elárulja barátját. A festő tehát addig nem folytatta a munkát, amíg nem találja meg a megfelelő modelleket a képéhez. Egyszer éppen egy kórus előadását hallgatta, amikor az egyik fiúban felfedezte Krisztus tökéletes képmását. Elhívta a műtermébe, ahol rengeteg tanulmányt és vázlatot készített az arcáról. Eltelt három év. „Az utolsó vacsora” már majdnem kész volt, de Leonardo még mindig nem találta meg az ideális modellt Júdás alakjához. A bíboros egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy azonnal fejezze be a freskót. Már jó ideje kereste a megfelelő arcot, amikor végre megpillantott egy idő előtt megöregedett fiatalembert, aki részegen, rongyokban hevert az árokban. Nagy nehezen rávette a segédeit, hogy azonnal vigyék el a templomba, mert arra már nem volt idő, hogy vázlatokat készítsen róla. Odacipelték hát a koldust, aki azt sem tudta, mi történik vele. A segédeknek kellett állva tartaniuk, amíg Leonardo lemásolta a kegyetlenség, a bűn és az önzés vonásait, amelyek olyan jól kirajzolódtak a férfi arcán. Mire befejezte, a koldus végre kissé magához

tért, kinyitotta szemét, és megpillantotta a festményt. Szomorú csodálkozással szólalt meg: „Én már láttam ezt a képet!” „Mikor?” - kérdezte a megdöbbent festő. „Három éve, mielőtt elvesztettem mindenemet. Akkoriban egy kórusban énekeltem, nagy álmokat szőttem, és a művész úr felkért, hogy legyek Jézus modellje."

Szeretettel

Angyal

A próba nem vár ...

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre.

A próba nem vár.

Az élet nem néz hátra.

Egy hét nagyon is elegendő arra, hogy eldöntsük:vállaljuk-e a sorsunkat vagy nem.

Szeretettel

Angyal

Illuzió ...

Az egyetlen különbség álom és valóság között az, hogy a valóság megengedi neked, hogy kételkedj, az álom azonban nem...

Számomra a kételkedés képessége az emberiség egyik legnagyobb áldása. A vallások az ember ellen vannak, hiszen a kételkedés gyökereit igyekeznek elvágni, és ennek megvan az oka: azt akarják, hogy az emberek higgyenek az általuk prédikált illúziókban...

Miért ragaszkodtak az olyan emberek, mint Gautam Buddha annyira ahhoz, hogy az egész létezés - saját szemtanú önvalódat, saját tudatosságodat kivéve - csak egy szappanbuborék, melynek anyaga az álom? Ők nem azt mondják, hogy ezek a fák egyáltalán nem is létezenk. Nem azt mondják, hogy ezek az oszlopok nincsenek itt. Ne értsd félre őket az "illúzió" szó miatt... A máját illúziónak fordították, de ez nem a megfelelő szó. Az illúzió nem létezik. a valóság létezik. A májá pedig épp a kettő között van: szinte létezik. Ami a mindennapi tevékenységeket illeti, valóságnak lehet tekinteni. Csak a legvégső értelemben, csak megvilágosodott tudatod magasságából válik valótlanná és illuzórikussá.

Szeretettel

Angyal