Csalódásaink megélése a legfontosabb megtapasztalás ezen az úton, amelyen járunk.
Olyan sokszor elszomorít és tehetetlennek érezzük magunkat, miközben a hogyanon és a mikénten gondolkodunk, hogy sokszor elfelejtjük észrevenni, a pillanatot, amelyben a saját tanulni valónk rejlik.
Tovább lépni, és ennek a tudása sokszor attól függ, hogy mennyire mély a seb, amelyet egy egy tőr vágott a lelkünkbe.
Valahol olvastam a minap, hogy a legnagyobb fájdalmat egy szülő képes ejteni a lélek szívében és ezen sebek sokszor élethosszig kísérnek.
Nem is értem, hogy miért történik ilyesmi...
Amikor emberek azért lehetnek itt, hogy szeressék egymást, akkor miért inkább arra pazarolják a földi élet perceit, hogy gyűlölködjenek ?
Kérlek válaszoljatok nekem , mert oly régóta keresem erre a kérdésre a választ, hogy az idejét sem tudom már...
A földi lét és a fizikai sík idő és tér törvényei, nem hasonlíthatók a való világhoz, mégis ezt választjuk, önként és lelkesen, mert olyan dolgokat élhetünk meg ezáltal, ami sehol másut nem lehetséges.
Itt vagyunk és álmodhatunk, reménykedhetünk és hihetünk, sokszor csalódunk és elszomorít bennünket a gondolat, hogy nincs tovább, de mindig jön a vezetés, amely tovább lendít!
Embereket szeretünk, tiszta szívvel és őszintén, miközben nem tiszteljük önmagunkat és azt aki teremtett, de hibázni és vétkezni érkezünk és vannak kapuk, amelyek soha nem nyílnak meg, ha nem vagyunk eléggé befogadóak.
Angyali életem első éve, az adásról szólt, most jobbára kapok és sokszor az 1000x-t, mint amit a lelkem sugároz, mégis fáj, ha csalódok úgyanúgy, mint bárki másnak.
Szeretek és tisztelek, és mégis előfordul, hogy valami más érkezik válaszul.
Megtanuljuk ezt valaha?
Szeretek és engem ez életet :)
Aki erre nem befogadó, azzal sajnos nem tudok mit kezedeni, talán csak annyit, hogy jó szívvel és áldásokkal engedem útjára! Hiszen soha nem feladatod más helyet élni az életét!!!
Szeretettel
Angyal
